Valami ilyesmiben nőhetett fel Sziddhártha herceg Észak-Indiában. Akiről aztán megjósolták hogy vagy hatalmas uralkodó, vagy magas szintű vallási vezető lesz. Apja mindent megtett hogy fia uralkodóvá váljon, pompa, szépség vette körül, nem látott öreget beteget. Minden tökéletes volt a palotában. Aztán találkozott egy agg emberrel, a betegséggel az elmúlással. Az élet végessége értette meg vele, annak természetét.
A mi tökéletesnek vágyott világunk tömegek számára, palotává vált. Mindenből a legjobbat, autóból, házból, nyaralásból, bútorból, társakból, barátokból. Tökéletesre felvart arcok, edzőtermek, arc nélküli húsáruk tömege, makulátlan környezet.
Meddig? Meddig hisszük el magunknak, hogy ez valóban jó nekünk. A ránctalanra szabott világ igénye erőszakot szülő lidérc. Lidérc ami ott kísért minden vágy mögött. Még jobbat, és mindenből. Ide az örök fiatalság elixírjét. Black Friday, ahol az őrület határára taszított tömegek egymást taposva rohannak a még újabbért, a még szebbért. Öregotthonok, kórházi elfekvők, a véglegesség nem kívánt látványa.
Ebben a szélsőségesen mű világban, mikor jövünk rá, hogy nem ez a természet rendje. Hogy mindennek meg van az ára, és hogy ezt az árat, egymást taposva fizetjük.
Minden múlandó – bár a műanyagzacskó kevésbé - . A természet ellenében fenntartani valamit, lehetetlen. Ez az ősi Észak-Indiai királyságban sem sikerült. Az öregség, a betegség, a halál, nem játszható ki. A természeti rend nem fordítható vissza. Hány millió életnek kell meghalnia, hogy felismerjük a természeten nem tudunk uralkodni ,hogy nem is ezért születtünk.
A ráncosodó emberi élet tisztelete, ismét meleg konyhák, egyszerűbb ételek, földközelibb igények, ésszerűbb fogyasztás.
Az élet teljeskörű tisztelete. Ha így folytatjuk, egy műanyagzacskó túl él bennünket.
Szeretettel: Ilda
Megjegyzések
Megjegyzés küldése